Sokszor elgondolkoztam már azon, miért szeretem Velencét. És mindig arra jutottam, hogy nem tudom. Csak egyszerűen jól érzem magam Velencében. Első buszos utunkon, ami vízum megszűnése után volt, vaporettóval mentünk be a Szent Márk térre. Nem is nagyon jutottunk messzebbre. Megnéztük a Dózse palotát, felmentünk a Harang toronyba. Csak a környéken mertünk sétálni, nehogy eltévedjünk, és ne érjünk vissza a megbeszélt időpontra. Pár évvel később, már csak mosolyogtunk az útitársainkon, akik irigykedve jegyezték meg, hogy milyen magabiztosan indultunk el a Rialtó híd felé. (a 60-as évek óta Amerikában elő nyugdíjas házaspár volt, el sem mozdultak a Szent Márk térről.) Ők nem tudták, és mi sem első alkalomkor, hogy legtöbbször akkor érezzük legjobban magunkat, ha egy kicsit eltévedünk. Ilyenkor mindig egy újabb, olykor titkos arcát mutatja meg Velence. Ma már nem vaporettoval közlekedünk a Canal Grandén, csak ha feltétlen elengedhetetlen. Ha utazási irodával, csoporttal utazunk, vagy valamelyik szigetet, pl. Muranót látogatjuk meg. Gyalog indulunk neki megtervezett, de legtöbbször bene nm tartott útvonalon. Pedig eltelt már egy kis idő felettünk, és legtöbbször hetven felett járó édesanyánk is velünk, van. Ő is nagyon szereti Velencét. A nyaralásokat is úgy próbáljuk szervezni, hogy egy-egy napot Velencében tudjunk tölteni.
